A kormánytépkedő

Visszaadtam az alkoholista 9-3-ast (turbós benzinmotor, etanol-üzemre gyárilag felkészítve), majd egy hónap sem telt el, és máris ebben a dízelben találtam magam. Amíg be nem röffentettem, szinte teljes volt a déja vu élménye, csak a 4500-tól piruló fordulatskála és a turbónyomás-mérő hiánya árulta el, milyen motor is van ebben az autóban.

Mármint hogy dízel. Hogy nem egyszerűen csak a dízel, vagyis az a jó kis Fiat-eredetű, GM-szerte használt 150 lovas, amit nagyon szerettem még a ráncfelvarratlan kombiban, az meg akkor derült ki, amikor ráléptem a gázra. 175 lóerő, 350 Nm a gyári Hirsch tuning végeredménye, 350 000 forint felárért.

Vagyis ez az 1,9 literes dízelmotor teljesítményben pont annyit, nyomatékban bő harminc százalékkal többet tud, mint a kétliteres gyújtógyertyás turbó, benzinüzemben. És hét litert eszik maximum, amikor az minimum tízet. Ha új Saabbal járnék, még meg is érteném, miért kerül többe a gázolaj a kutakon.

Csak az a baj, hogy ezt az erőt nem tudja jól letenni az útra. Nagyon-nagyon hiányzik az autó alól az összkerékhajtás, de legalább egy sperrdifi, így ugyanis még a kétszáz lóerős benzinesnél is durvább ide-oda kapkodást produkál minden intenzív gázadásra, csak győzzük fogni a kormányt, hegyekben áll rajta a hajtási befolyás. Pedig különben remek kis gép, pontos kormányzással, jó fékkel (a váltó nem az igazi, a benzinesé sokkal precízebb szerkezet).

És annyira nyomatékos, annyira erős, annyira boldogan, lelkesen pörög, húz a motor, hogy egyszerűen nem tudtam vele lassan menni. 110-nél forog kétezret, 220-nál forogna négyet a motor, és tényleg forogna, valahogy mindig rohanni akar, ész nélkül, félelmetes. De tényleg. Többször kezdtem bele rizikós előzésekbe az együtt töltött hét során, mint mondjuk eddig az idén összesen.

Az ember kiér a városból, csak pakolgatja a fokozatokat, fel hatig, aztán mikor már nincs előtte senki, és nyomna rá a tempomatra, akkor látja, hogy kiló-hatvan. Országúton, akár sötétben, esőben. Lelkében, műszaki tartalmában egyaránt veszedelmesen gyors autó. Nagyon lehet szeretni.

A legfőbb kifogásom ezzel a kocsival szemben ugyanaz, mint a Saabokkal általában: alaptalanul drága. 9,5 millió forint így, gyári tuninggal, 175 lóerővel. 320-as dízel BMW 177 lóerővel 8,9 millió forint, C 220 CDI Merci 170-nel 9,15 milla.

A legfőbb érveim mellette pedig ugyanaz, mint a Saabok mellett általában: nem BMW, nem Merci, nem Audi. Vagyis nem kíséri irigységgel kevert undor, amerre jár, viszont – legalábbis megfigyelésem szerint a hazai autós kultúrában ez a helyzet - magáénak tudhatja ugyanazt a presztízst, mint a német prémiummárkák. Sőt. Többen nézik meg, többen bólintanak át elismerően a lámpánál mellette, mint ha koronás griff helyett csillagot, propellert, vagy négy karikát hordana az orrán.

Pedig azok jobb, kifinomultabb, precízebb autók, de hát a különlegesség mindig vonzó. Én is mindig a piros ecetes paprikát veszem ki először a befőttesüvegből, pedig a zöldek általában jobban csípnek.