Csőgyári capriccio - Lexus IS 250

Lexus IS képgaléria > videó

Nem vagyok benne egészen biztos, hogy a Toyotánál valaha is közvetlenül a rozsdás vascsőből hajtogatnának autót, de ahhoz, hogy a Lexus ne vesszen el a városi forgatagban, el kellett vinnem egy olyan helyre, ahol már régóta terveztem fotózni.

Azzal nyilván tisztában van a kedves olvasó, hogy a Lexus milyen viszonyban áll a Toyotával, hiszen ezt (is) sulykoljuk folyton, tehát ezt a vonatkozást most hagyjuk. Lényeg, hogy a kocsit gondos japán formatervező kezek rajzolják, és pontos (robot)karok szerelik össze.

Azonban arra mindenképp rá kell világítanom, hogyan fér össze a vascső meg a Lexus, és, hogy mi köze van a kimért japán eleganciának a dzsankfúdon hízlalt amerikai autóvezetőkhöz, meg mindezeknek egy capriccióhoz, meg egyáltalán mi az a capriccio? Legyen hát világosság!

Kezdjük a végén. A capriccio egy könnyed, főleg olasz és spanyol nyelvterületről eredő zenemű, amely javarészt a barokk korban került ki a zeneszerzők lúdtolla alól. Játszhatták húros, billentyűs vagy vonós hangszereken, sőt, később még Csajkovszkij írt capricciót, igaz nagyzenekari változatban. Na, de ahogy engem sem, a kedves olvasót sem lehet átejteni, felmerül a kérdés, hogy miért pont egy japán autóra erőszakolom rá az olasz könnyedséget? És miért a zenével jövök, amikor egyértelmű az áthallás sokunk egyik kedves regényére, a Sörgyári capriccióra?

tesztképek > fotók a bemutatóról > autósmozi

Azért, mert a könnyed dolgok mögött többnyire kemény munka, bonyolult megoldások, magas szintű tudás és nem egyszer zsenialitás rejtőzik. Igaz ez a szépirodalomra, is, de ahogy Paganiniről, Csajkovszkijról vagy Brahmsról tudatlanság volna azt állítani, hogy tehetségük egy közepesen tanuló konzervatóriumi hallgatóéval vetekedik, bűnös figyelmetlenség volna elsiklani afölött, hogy mi rejtőzik a Lexus könnyedsége és simulékonysága mögött.

Haladjunk csak visszafelé: a Lexus főleg az amerikai vásárlóknak készül, és ők imádják is, de ugyanígy zabálják a hamburgert is, amit előbb-utóbb Európában is megkedveltek, sőt még filmművészetileg meg is örökítették, hogy nálunk minek nevezik a sajtos negyedfontost. Ahogy a gyorséttermi láncok (ld. fentebb, mint dzsankfúd) begyűrűztek, a Toyota is rájött, Európának is kell a luxus, akarom mondani a Lexus.

Így aztán nálunk megesik, hogy az amerikai sztájl a menő, náluk meg az európai, de csak mert nekik nincs annyi régi kövük meg látnivalójuk, mint az öreg kontinensnek. Így aztán mindenki tesz egy rövid látogatást a másik földrészén, hogy megpróbáljon ízelítőt kapni mindenből. Aztán hazafelé meg küzd a depressziós rohamokkal, pont mint én, amikor utoljára legyintettem be magam mögött az IS 250 ajtaját.

De még tartozom egy magyarázattal, nevezetesen azzal, hogy miért csőgyár. Sajnos Csepelen, nevezett műintézményben nem jártam még a szanálása előtt, egyszerűen azért, mert kicsi voltam, és nem jutott eszembe, hogy meg kellene nézni békebeli állapotában. De most még mindig hasonlít egy kicsit magára, és érdemes tenni egy sétát a girbe-gurbára járt macskaköves utcákon. A Lexus meg pont passzolt a hangulathoz, pontosabban kellett a kontraszt, csak, hogy ne legyen minden olyan harmonikus, meg tökéletes vonalvezetésű.

Mert amúgy az autó meg ilyen, gyári besorolása szerint luxus sportlimuzin. A luxus azt jelenti, hogy minden elektronikus, és igényes műszakilag, a megoldások bonyolultak, és az egész alapvetően marha drága. A sportosság a V6-os blokkból következik, a limuzin meg kissé furán itt azt jelenti, hogy a nagyi beveri a fejét a tetőbe, miközben beül, és a térde pedig éppen kényelmesen elfér az első ülések mögött.

De mi győzi meg a vásárlókat, hogy ne BMW-t vagy Audit vásároljanak egy Lexus ellenében? Azt hiszem, a hangulat. Lexust az vesz, aki pont ezt szeretné, ezekkel a műszaki megoldásokkal. Nem a márkapresztízst vásárolja meg, hanem az autót, a síkra illesztett fenéklemezekkel, az intelligens és változó szelepvezérléssel, a szekvenciális automataváltóval, a tökéletes hangszigeteléssel és egy sereg kényelmi extrával.