A Type S a fékezett habzású Type R: majdnem ugyanúgy néz ki, de sokkal kevesebbet tud, végül is ez csak egy kompakt háromajtós, amely nagytestvére kinőtt karateruhájában bohóckodik, de életében nem járt még a dojóban. A mindent a szemnek, semmit a kéznek filozófia követőinek való, ők tényleg megkapnak mindent, amit látni szeretnének, de nem kell attól tartaniuk, hogy valami bajt csinálnak a túl erős autóval.
Kakukktojás
Ne essék félreértés, nem akarom bántani a Hondát, úgy nevezik el a modelljeiket, ahogy akarják, de szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki a Type S kifejezés hallatán valami sportosra gondol, még akkor is, ha már régesrég sikerült megtapasztalni a különbséget a vadóc R, és a külsőségeket hangsúlyozó, de sportolást annyira nem kedvelő S-modellek között. Szóval eléggé marketingszagú a történet, de ezt most tegyük félre, és nézzük, hogy állja meg a helyét a Type S a mindennapokban.
Kezdjük azzal, hogy a SsangYongokon kívül nem tudnék még egy modellt a jelenlegi kínálatból, ami ennyire határozott véleményre sarkallná az embereket. Viszont van, akinek a Civic tetszik. Hevenyészett közvéleménykutatásom szerint nagyjából 65-35% a nem tetszik-tetszik választ adók aránya – Ön melyik oldalon áll? A Honda nyilván tudatosan lőtte túl az autó formatervét, de eladások szempontjából talán szerencsésebb, ha valami nem ennyire extravagáns, viszont több embernek jön be.
Az érzéseket félretéve, ez nem egy igazán célszerű forma. A második hét vége felé elkezdtem parkolásnál megsaccolni, hogy mennyi maradt az autó feneke és a mögöttem álló kocsi között. Volt, hogy hét centinek néztem harmincat, volt, hogy negyvennek kettőt. Az érzésekre kell hagyatkozni, mert a legömbölyített karosszéria vonalaiból, abból, hogy hova esnek az autó sarkai, semmit sem látunk. Lehetséges, hogy pár hónap után kialakul a tökéletes térérzékelés, de addig azért jónéhány drága karosszéria-elem mehet a javítóba. A hátsó ablakot kettévágó szárny sem lett a kedvencem, ugyan városban nem annyira zavaró, mint vártam, országúton, autópályán meglehetősen bosszantó, amikor pont kitakarja a belső sávban érkezőt, és nem lehet eldönteni, milyen gyorsan jön. Ráadásul a nekem kényelmes üléshelyzetben a kormány kitakarta a digitális sebességmérő sávját, úgyhogy bőven volt alkalmam nyújtogatni a nyakam.
Viszont a szűknek tűnő forma és a három ajtó ellenére tágas az utastér. Magas és testes embert utaztattam, s nem csak elégedett volt, még azt is megkockáztatta, hogy jobban elfér, mint a családi kompakt egyterű hátsó padján. Sportosak és kényelmesek az ülések, bár ugyanúgy, mint a Type R-ben, ezt is kicsit még lejjebb toltam volna. A kulcsos-gombos kombinációt is kritizáltam már korábban, most viszont egészen megszoktam. A kesztyűtartók, pohártartók helyével és mennyiségével is elégedettek lehetünk, kár, hogy a tesztautókon nem volt panorámatető.
A paplan alatt
Megeshet, hogy nem tetszik az autó, lehet, hogy kiborítják a kékes derengésű űrműszerek, vagy megzavarja, hogy nem látja az autó végét, de majdnem mindent megbocsátható az első kormánymozdulatnál. Közvetlen, a legapróbb mozdulatokra is vehemens kerékfordítással válaszol, ez az autó legjobb, leghondásabb eleme. A futóművet is igyekeztek ehhez igazítani. 20 mm-rel szélesebb a hátsó nyomtáv, mint az ötajtósok alatt, más a rugók és gátlók karakterisztikája, és 225/45-ös gumik feszülnek a 17 colos felniken. Sajnos a futómű masszivitása nem éri el a kormánymű pontosságát, így a Civic leszorul az élményautó címről, de a kompakt háromajtósok közül még mindig ez az egyik legélvezetesebben vezethető autó. Mindkét Type S-ben hatfokozatú manuális váltó dolgozott. Pontos, könnyen jár, nem túl hosszú utakon. A kuplungot kicsit puhábbra vettem volna, de ne hasogassuk a szőrt. És végre eljutottunk a kérdéshez: a benzines vagy a dízel a nyerő?
Az 1,8-as benzines és a 2,2-es turbódízel egyaránt 140 paripát vágtáztat, utóbbi azonban nyomatékosabb. A számokból kitűnik, hogy ahol a benzines még nyomorog, ott a dízel már vérmesen húz, cserébe a gázolajos motor nem is létezik abban a tartományban, ahol az 1,8-as életre kel. A gyorsulás nagyjából azonos (benzines 8,9, dízel 8,6 s), de az érzés teljesen más. A benzinesben szépen fokozatosan épül fel a teljesítmény, aztán eléri a tetőfokát, az ember biccent, és megállapítja, hogy ez nem volt félelmetes, de egész szép hangja van, és elfogadhatóan dinamikus. A dízelben ezzel szemben minden hirtelen történik. 1700-as fordulatszám környékére felépül a turbónyomás, jön egy nem túl szép, erőszakosan visító turbó által uralt, rendkívül terebélyes hangorkán, valamint egy iszonyatos svung, de mire megszoknánk, lepörgettük a hasznos tartományt, és kapcsolni kell. Ha igyekszünk, úgy tűnik túl gyakran is. A fogyasztásmérő és a kilométeróra mellett villogó economy LED-ek jelzik, hogy nem ez a legtakarékosabb módszer. A hatodik fokozat mindkét autóban jó hosszú, autópályán nagyon kellemesen, alacsony fordulaton, halkan lehet suhanni.
Szubjektív
A dízelben volt ülésfűtés, de ezen kívül csavarra megegyezett a két autó. Leszámítva a viselkedésüket, mert a passzentos és stabil 1,8-ashoz képest a dízel kissé trehányul összeszerelt, több ponton lötyögő autónak tűnt. Lehet, hogy a több belepréselt tesztkilométer tette, de az is megeshet, hogy a jelentős súlykülönbség az ok. A dízel tömege ott kezdődik, ahol a benzinesé végződik (1196-1317 kg vs. 1313-1453 kg felszereltségtől függően), s előfordulhat, hogy pont ez a kétmázsás különbség a kritikus pont. Lomhábban fordult, kevésbé hatásosak a fékei, nem tűnt annyira egységesnek, mint az 1,8-as. Fogyasztásban viszont a dízel volt jobb, a benzines összesített 8,8 literjével szemben ő beérte 7,1 literrel.
A két autó között hozzávetőlegesen egymillió forint az árdifferencia. A dízel nehezebb, hangosabb, drágább, valamivel kevesebbet fogyaszt, a benzines ezzel szemben kulturáltabban, halkabban jár, jobban illik egy Hondához, és kedvesebben fejti ki erejét. A fogysztásbeli különbség nem olyan hatalmas, nehéz lesz a kicsivel ritkább tankolással behozni az ártöbbletet. Mondd, Te kit választanál?
