A Szuperkacsa megszületett

2006.06.15. 07:50

Ó igen, igen igen, dünnyögöm magamban, és egyáltalán nem II. Gyurcsány Ferenc kormányának reformelképzeléseire gondolok. A dízel Civic kipróbálása után nincs helye többé köntörfalazásnak, kimondom nyíltan: a Honda elkészítette a Tökéletes Autót, legalábbis a kompakt kategória dízelmezőnyének legfelső árkategóriájában.

Tudják, a kacsa az állat, ami tud repülni, úszni és gyalogolni is, de egyikben sem a legjobb. Ha a dízel Civic kacsa lenne, a sólyom, a cápa és a strucc mellett a vakondot és a Millenium Falcont is kihívhatná egy-egy összecsapásra, kit-kit a saját közegében, persze. Gyors, szép, tágas, praktikus, takarékos; ráadásul relatíve nem is drága.

A kacsa

Kezdetben vala a tőkés réce (Anas platyrhynchos). A hímet gácsérnak nevezzük, feje zöld, nyakán fehér gallér látható, melle barna, teste szürke. A nőstény, a tojó, unalmas, barnás madár, kora tavasszal rakja le tojásait, 9-13 darabot alkalmanként. A tőkés réce rendkívül könnyen alkalmazkodik az emberi környezethez, jól elvan bedobált kenyéren a városi tavakban. Ha nincs turista a közelében, magvakon, egyéb növényi táplálékon él, de szívesen eszik kis halakat, ebihalat is. Egy részük már nem is húz délre télen, de azért vannak még konzervatív, költöző vadkacsák.

A házikacsa (Anas platyrhynchos f. domestica) a tőkés réce domesztikálásával alakult ki. Színe fehér, de nem ritka az atavisztikus barnás-szürkés változat sem, főként ha egy vad gácsér valahogy bekeveredik pár percre a baromfiudvarba. Húsa, mája finom dolog, de tojásával vigyázni kell, csak alapos főzés-sütés után fogyasztható, mert hordozhatja a paratífusz kórokozóját.

A kacsa a homoszexuálisok és nekrofilok egyik legnagyobb fegyvere a szexuális devianciák normalitása körül kialakuló vitákban.

Hűdeállat!, gondolja mindenki, amikor meglátja. A Civic külsejére tényleg csak az ultrakonzervatív németautó-hívők mondhatják, hogy homasitás, csícsa, plasztik. Hiába színműanyag az egész, annyira jók az arányai, a kis dizájntrükkjei, a kapszulaforma, hogy mindenki utánafordul, nemétől, korától függetlenül.

Egyszer, ahogy hazaindultam a székesfehérvári Tesco parkolójából, pont egy másik új Civic is elrajtolt, épp előttem. Egy darabig követtem: néztem, hogy siklik az úton, kerülgettem jobbról-balról, gyönyörködtem a formájában, örültem, hogy én is egy ilyenben ülhetek, aztán észrevettem, hogy rohadtul nem arra megyek, amerre kéne. És nem egy szupersportkocsi varázsolta így el hivatásos autónézegetésben már bőrkeményedésesre kérgesedett recehártyámat, hanem egy tömegautó, egy közönséges Honda Civic, bámulatos. Különösen az előző két generációra visszagondolva.

Mindegy, hogy elölről, oldalról, hátulról, vagy akár felülről nézzük, lenyűgöző. Nem akarom ragozni, Karotta kolléga ömlengett már itt úgyis eleget róla.

A beltér is illik a különleges formákhoz. A minden eddigi gyakorlattól elrugaszkodott műszerek egyszerre szépek és könnyen áttekinthetők, az alcantara-szerű kárpittal bevont ülések nem csak kényelmesek és jól néznek ki, jól is tartanak. A Civicé a világ legjobb kormánykereke, sok gombbal a kényelemhez, jó fogással az örömködéshez, szép díszbetétekkel az esztétikumhoz.

A Honda két további kis aprósággal, két példátlanul előzékeny ergonómiai villámcsapással adta meg végképp a kegyelemdöfést a bennem bujkáló, minden perccel zsugorodó elfogulatlanságnak. Az utas klímavezérlő gombjait a karfára helyezték. És a kesztyűtartó kilincse pont a vezető kinyújtott jobb mutatóujjára esik. A kaizen tényleg létezik!

A Civic térkínálata cseppet sem sínylette meg a formai bravúrokat, sőt. Hátul, magam mögött úgy elfértem, ahogy ebben a kategóriában tán még soha: egész tenyerem befért (lapjával, nem élével) térdem és az első ülés támlája mögé. 21 hónapos kislányomat terebélyes gyerekülésével úgy be lehet kötni hátra, hogy lábával nem hogy a vesémet nem rugdalja, de egyáltalán el sem éri a háttámlát, bámulatos.

A tankot nem a hátsó, hanem az első ülések alá helyezték. Így aztán a hátsó padot nem kellett kiemelni, a hátra kényszerültek nem látnak el az elöl ülők feje mögött, ahogy a kategóriatársaknál ez megszokott, hanem még talán pár milliméterrel alacsonyabban is ülnek. Otthonosabb, barátságosabb, szűk kanyarokban, empátiától mentes pilóta esetén biztonságosabb érzés hátul gubbasztani, mint mondjuk egy Golfban. Középen lehajtható karfa kellemkedik, pohártartókkal.

És még csomagtartó is maradt. A 415 literes raktér jól kihasználható, a kötelező felszereléseket pedig el lehet dugni a takarófedél alá dugott pótkerékben, a pótkerék mellett, vagy az oldalsó rekeszekben. A hátsó ülések lebillenthetők, ilyenkor illedelmesen a padlóba simulnak. De ezt már mind elmondtuk az előző tesztben. Nézzük, ami ebben a kocsiban új volt: mit tud a szépséges űrtojás a klasszikus iskola szerint büdös és kerregő dízellel ?

A 2,2 literes motor hosszú rövidítése, az iCTD-i olyasmiket rejt, mint intelligens, meg változó turbó-geometria, meg intercooler, meg 16 szelep, meg DOHC. Jól hangzik(?), de a puszta számokat nézve mindez közel nem olyan forradalmi, mint az autó körülötte. Különösen nem, ha hozzávesszük, hogy egy olyan gyártótól származik, aki valaha épp bizsergető teljesítmény/lökettérfogat arányairól volt híres. A Renault két literből hoz ki 150, a BMW 163 lóerőt, a Toyota az új D-CAT fedőnevű motorral 2,2 literből 177-et. A Honda azt mondja, első saját fejlesztésű dízelmotorjuk tervezésénél nem a teljesítmény, hanem a finom járás és a takarékos, tiszta üzem volt a fő szempont, de a helyükben nyilván én is ezt mondanám. Végülis tényleg csendes és takarékos.